Óvári Gazdászok Szövetsége

Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Az állatokkal etetett táplálékokat összefoglaló néven takarmányoknak nevezzük.

A takarmányok csoportosítása:

- Zöldtakarmányok: Nagy tömeget adó, viszonylag olcsó, legtermészetszerűbb takarmányok. Az állatok szívesen fogyasztják őket, könnyen emészthetők. Fontos, hogy takarmányváltáskor fokozatosan szoktassuk őket a zöldtakarmány fogyasztásához, amely legeltetve vagy kaszálva etethető.

A legelők növénytársulása a gyep, amely általában pázsitfűfélékkel és pillangósnövényekkel tartósan benőtt terület.

Zöldtakarmányok fajtái és a velük takarmányozható állatfajok:

- Silókukorica (szarvasmarha, ló)

- Pillangósvirágúak: lucerna, vörös here, csillagfürt (szarvasmarha, ló, juh, sertés

- Zöldtakarmány-keverékek: Őszi: rozsos káposztarepce, rozsos bükköny (szarvasmarha, ló). Tavaszi: zabos bükköny, zabos borsó (szarvasmarha, ló)

- Leveles zöldtakarmányok: káposztarepce, takarmánykáposzta (szarvasmarha, juh)

- Gyökér- és gumós takarmányok: Terimés takarmányok, mivel táplálóanyag-tartalmuk általában alacsony, víztartalmuk magas. Étrendi hatásuk kedvező, azonban nagy mennyiségben adagolva hashajtó hatásúak lehetnek!

Fajtáik és a velük takarmányozható állatfajok:

- Gyökértakarmányok: takarmányrépa (szarvasmarha, ló, juh, sertés)

- Gumós takarmányok: burgonya (szarvasmarha, ló, sertés)

- Erjesztett (silózott) takarmányok: A téli időszakban tartósított zöldtakarmánnyal etethetjük a kérődző állatokat (szarvasmarha, juh) és lovakat. A friss állapotban silózott zöldtakarmányt szilázsnak hívjuk. A jó minőségű szilázs illata kellemesen savanykás, színe zöldessárga. A fonnyasztást követően tartósított takarmány a szenázs.

- Szénák, szénalisztek: Széna a zöldtakarmány szárításával készül. Megkülönböztetünk réti és szántóföldi szénát. Főleg pillangós takarmányokból szárítást követően, darálással növényi liszt készíthető, amelyet elsősorban a sertés- és baromfitakarmányozásban használnak fel.

- Gabonamagvak: Általános jellemzőjük: szénhidrátban gazdagok, fehérjében szegények, zsírtartalmuk alacsony vagy közepes (búza, árpa, rozs, zab, stb.).

- Hüvelyes magvak: Magas fehérjetartalom mellett jelentős energiaforrás az állatok számára. Nagy mennyiségben nem ajánlott a takarmányozásban való alkalmazásuk puffasztó hatásuk miatt (szójabab, borsó csillagfürt, lóbab, stb.).

- Olajos magvak: Olajtartalmuk magas, ezért energiaszolgáltató takarmányok. Kedvező étrendi hatásúak, könyen emészthetők (pl. napraforgó).

- Melléktermékek: A melléktermékeket keletkezésük szerint az alábbi csoportokba lehet sorolni.
- növényi eredetű melléktermékek: szalma, kukoricaszár, leveles répafej
- állati eredetű melléktermékek: tej-hús-halipari melléktermékek
- ipari eredetű melléktermékek: malomipari (korpa, takarmányliszt), olajipari (extrahált dara, pogácsa), cukoripari (száraz és nedves répaszelet, melasz), egyéb ipari melléktermékek (szeszgyártásból, konzervgyártásból származnak)

- Ipari abrakkeverékek: A táp, vagy más néven takarmány önmagában etethető, teljes értékű, melyet az adott faj, fajta, hasznosítás, ivar szükségleteinek megfelelően állítanak össze. A koncentrátum magas fehérjetartalmú takarmány összetevőből, ásványi-més vitaminkiegészítésből áll. A premix ásványi anyagot és/vagy vitamint tartalmaz. A premix és koncentrátum önmagában nem etethetők, felhasználásukkor abrakhoz keverjük. A táp fizikai megjelenését illetően lehet: lisztes, szemcsézett, vagy granulált.

A takarmányok tartósítása, tárolása: A növényi eredetű takarmányok egy részét betakarítást követően tartósítani kell, hogy táplálóanyag-tartalmuk minél kevésbé változzon. Tartósítási eljárások:
- Erjesztés: szerves savak tartósítják a takarmányt (pl. silózás)
- Szárítás: a takarmányok víztartalmát csökkentik, mivel alacsonyabb víztartalomnál a mikróbák tevékenysége kevésbé aktív (pl. szénakészítés)
- Kémiai út: a tartósítás kémiai anyagok hozzáadásával történik (pl. kémiai tartósítószer hozzáadása gabonához, nedves melléktermékekhez)

- Erjesztés: A tartósítás folyamán a szénhidrátokból a tejsavbaktériumok által termelt tejsav konzerválja a takarmányt. Ehhez a baktériumok működésének kedvező feltételeket kell biztosítani: oxigénmentes környezet (alapos tömörítéssel kell kiszorítani a levegőt), megfelelő hőmérséklet (hidegerjesztőknek: 15-25°C, melegerjesztőknek: 40-50°C). Könnyen erjeszthető takarmányok: silókukorica, cukorcirok, kukorica-, napraforgócsalamádé. Technológiája:
- Takarmánynövény levágása, aprítása, szecskázása 1-3 cm hosszúságúra szecskázógéppel
- Tömörítés szállítójárművel, munkagéppel minél rövidebb időtartam alatt
- Siló lezárása: fóliával, földdel, szalmabálával
Silótípusok: gödörsiló, dombsiló, falközi siló, három oldalról zárt siló.

- Szárítás: A takarmánynövények víztartalmának csökkentésével növelni lehet az eltarthatóságukat. A szárítás két formája: természetes és mesterséges.
Természetes szárítás a renden szárítás (zöldtakarmányok kaszálás után), és az állványon szárítás (csöves kukorica szárítása góréban).
Mesterséges módon lehetséges szárítási módszerek: hideg levegős meleg levegős-, vagy forró levegős szárítás.

- Takarmányok tárolása:
- Szemes takarmány tárolása: magtárban ömlesztve és zsákos formában.
- Gyökér-és gumós takarmányok tárolása: prizmában, veremben.
- Széna tárolása: pajtában, fedett tárolótérben, kazalban.
A tárolás akkor jó, ha a takarmány-tárolás alatt minimális mennyiségű a tápanyag-veszteség.

Takarmányok keverése: Teljes értékű takarmány készíthető gazdasági abrakkeverék és takarmánykiegészítő összekeverésével. A takarmányok összeállítását receptúra alapján végezzük. A takarmány keverése akkor jó, ha a takarmányalkotók egyenletes eloszlásban találhatók a keverékben. A premix, a koncentrátum abrakba keverése a következő módon történhet:
- kiméréssel a recept alapján
- összekeverés: kimért anyag 5-10 kg abrakkal
- elegyítéssel: keverék az abrak többi részével.

Takarmányok előkészítése:
- A széna, a zöldtakarmány, a gabona előkészítés nélkül is adható az állatoknak. A rágási munkát megkönnyíti a szecskázás, az elvénült növényt így szívesebben elfogyasztja az állat.
- Felszeletelve etetjük a gyökér-és gumós takarmányokat, mivel jobban keverhető abrakkal és nem okoz nyelőcsőeltömődést.
- A szemes takarmányokat darálással, őrléssel, valamint áztatással készítjük elő.

Az etethető takarmányok és kiadagolásuk: A takarmányozás történhet egyedileg vagy csoportosan. Egyedileg azokat az állatokat etetjük, amelyeknek speciális igényei vannak. A csoportkialakítás a termelés, a testtömeg, ivar, kor szerint történik.

Itatás: Az állati szervezet jelentős mennyiségű vizet tartalmaz, ezért annak napi, rendszeres pótlása kiemelt jelentőségű feladat az állattartásban. A napi vízszükségletet befolyásolja az állat kora, termelése, egészségi állapota, a környezet hőmérséklete, illetve a takarmány összetétele is.

Az állat vízhez az ivóvízen és takarmányon keresztül jut. Az állatoknak biztosítani kell, hogy korlátlanul juthassanak vízhez. Fontos figyelni a víz minőségét, valamint ügyelni kell az itatóberendezések rendszeres tisztítására is.

Az itatók lehetnek kézi feltöltésű itatók (itatóedények, vályúk) és vízhálózatra kapcsolt itatóberendezések (automata önitatók).

TÁMOP-3.3.17-15/1-2015-0003
Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Az állatok elhelyezése: Az ember a háziasított állatokat azok jóléte és megfelelő termelése érdekében mesterséges környezetben tartja. Ilyen mesterséges környezet példaul az istálló és az ól, ahol a hőmérséklet, a páratartalom, a fény, a levegőmozgás szabályozható.

A nagyobb testű állatoknak sok esetben elég a fedett, de oldalról nyitott istálló, ami a szélsőséges időjárástól védi őket. Ezekkel ellentétben a sertés- és baromfiistállók általában zártak, amelyekben fűtéssel biztosítható a megfelelő hőmérséklet a fiatal állatoknak. Az újszülött és fiatal állatok esetében szükség lehet helyi hőforrásra a nagyobb hőigény kielégítésére.

Az istállókban természetes és mesterséges világítást alkalmazhatunk. A fénynek fontos betegségmegelőző hatása is van (hatására képződik a D-vitamin, amelynek hiánya betegséget idézhet elő).

Fontos, hogy az állatok mindig friss levegőhöz jussanak, a felesleges hőt és párát szellőztetéssel vezessük el. Ez megoldható természetes úton, ajtók és ablakok kinyitásával, illetve mesterséges módon, szellőztető berendezések alkalmazásával.

Az állatok tartása: Az állattól, mely környezetével szoros kölcsönhatásban van, csak nyugodt körülmények között várható el megfelelő termelés. Különböző elhelyezési, tartási rendszerek alakultak ki az egyes állatfajoknál. Az egyes tartásmódok a következők: kötött tartás, kötetlen tartás, természetszerű tartás.

- Kötött tartás: elsősorban a szarvasmarha- és lótartásban alakult ki, hogy a zárt istállóban lekötve tartjuk az állatokat. Ilyenkor az állat mozgását korlátozzuk. E tartásmódot napjainkban az állatvédelmi előírások betartása miatt több helyen megszüntetik vagy átalakítják.

- Kötetlen tartás: kötetlen tartásnál az állatok zárt vagy félig nyitott, esetleg teljesen nyitott istállóban szabadon mozoghatnak. Az elhelyezés együtt vagy csoportokban történik.

- Természetszerű tartás: az állatok természetszerű tartási körülmények között is kiválóan termelhetnek. Ennek a tartásnak nem feltétele a drága kőépületekben történő állatelhelyezés, hanem cél a szélsőséges körülményektől való védelem.

Az istálló belső kialakítása: Az istállók etető-, itató-, pihenő- és trágyázórészekkel rendelkeznek, de bizonyos esetben ezek nem különülnek el.

A pihenőrész területe az állatok nagyságától és számától függ. E terület kialakításának előnye, hogy az állat számára a legtermészetszerűbb. Hátránya, hogy a csoporton belül az állatok nyugtalaníthatják egymást.

Az etetés történhet etetőútról, vagy szállítószalagról, illetve kiadagolható jászolba, vályúba, modernebb megoldáként önetetőből is.

Az istállóban keletkezett trágya lehet almos trágya (bélsár+vizelet+alom), valamint hígtrágya (bélsár+vizelet+mosóvíz). Ez a trágyázórész kialakításán múlik, amely függ: állatfajtól, kortól, és tartástechnológiától. Ez lehet:

- mélyalmos: itt az alom szárazságát úgy biztosítják, hogy a trágyára friss almot szórnak (általában szalmát). A növekvő mélyalmot állományváltáskor, vagy évente egy-két alkalommal távolítják el. Ezt a megoldást használják, kötetlen szarvasmarhatartásnál, juhászatokban, kecsketartásnál, pecsenyecsirke-nevelésnél, de egyes esetekben a sertéshízlalásban is alkalmazzák.

- almos: az almos trágyát kézzel távolítják el naponta az állatok alól. Alkalmazzák kötött tartású szarvasmarhatartásnál, lovaknál, kistermelők sertéstartásnál.

- rácspadozatos: itt a a trágya áthullik a rácspadozaton trágyacsatornába, amely a trágyaaknába vezeti azt.

Fontos, hogy az állat számára folyamatosan tiszta, száraz helyet biztosítsunk!

Az istálló tartozéka lehet még a kifutó. Az állatok természetes környezetben érzik jól magukat, ezért mindenképpen ajánlott, hogy az istállóhoz tartozzon kifutó, amelynek nagyságát az állatállomány mérete szabja meg.

TÁMOP-3.3.17-15/1-2015-0003
Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Az állatok ápolása és gondozása: Alapvető követelmény, hogy biztosítsuk az állatok számára a nyugodt, egészséges termelést, amelynek feltétele az ápolás, gondozás. Ez magában foglalja az állatok egészségi állapotának, takarmány fogyasztásának, viselkedésének folyamatos ellenőrzését, megfigyelését. Az így időben észrevett esetleges rendellenességek könnyebben orvosolhatók a gazda vagy az állatorvos által. Az egyes állatfajoknál különböző ápolási, gondozási feladatokat kell elvégezni, amelyeket bővebben ismertetünk.

Az állatokkal való bánásmód: Az állatok ápolásánál, gondozásánál a legfontosabb követelmény a balesetmentes munkavégzés, amely a helyes bánásmóddal elkerülhető. Az állatokkal szemben mindig határozottan, kiszámíthatóan lépjünk fel. A jó állatgondozó türelmes, kíméletesen és elővigyázatosan bánik az állatokkal.

A szarvasmarha ápolása, gondozása:
- a bőr, szőr ápolása: a szarvasmarha testfelülete nagy részét lábával, nyelvével, esetleg szarvával tisztán tudja tartani. A csoporton belül az állatok sok esetben egymást is tisztogatják. A bőrápolás csutakkal, kefével, marhavakaróval és lemosással történhet. Ez az állatok nyugodt termelése mellett fontos még a fejés szempontjából is (ne kerüljön szennyezés a frissen fejt tejbe), és megelőzhetjük a külső élősködők elszaporodását is. Az ápolás nagy mértékben a bőséges, tiszta és pormentes almozástól függ, amely tisztán tartja az állatok kültakaróját.
- a csülökszaru ápolása: a keveset mozgó állatok csülökszarúja nem kopik arányosan a növekedésével, ezért azt le kell vágni. Ezzel elkerülhetők különböző gyulladások, betegségek. A körmözés elvégzését érdemes szakemberre bízni.
- almozás, trágyázás: az almozáshoz használt szalma lehet bálázott vagy szalmakazalban ömlesztve tárolt. Fokozottan ügyelni kell a bálamadzag összegyűjtésére, mert az balesetveszélyes lehet állatra, emberre egyaránt. A trágya kihordása történhet géppel vagy kézzel. A trágyát villával összegyűjtjük, majd talicskával kihordjuk az istálló környéki betonozott tárolótérbe.
- az állatok mozgatása: a kötötten tartott, keveset mozgó állatok fogékonyak lehetnek a betegségekre. A mozgatás megoldható kifutóban, karámban vagy a legeltetés során.

A sertés ápolása, gondozása:
- általában speciális munkát nem igényel, fontos része az etetők és itatók napi takarítása, tisztan tartása. A gondozás terjedjen ki a rágcsálók és rovarok irtására is.
- az almozás: a többi állathoz hasonlóan a szalma a leggyakrabban használt alomanyag, de felhasználható forgács és fűrészpor is. Az alom tisztán tartását naponta elvégzett takarítással, friss alom beszórásával tarthatjuk fenn. A kistermelőknél ritkábban előforduló rácspadozatot vízsugárral moshatjuk le.

A juh ápolása, gondozása:
- a juhok általában az év egy jelentős részét a legelőn töltik. A gondozatlan, ápolatlan bunda kórokozók lakhelyévé válhat, emellett értéke is alacsony, ezért fontos annak ápolása.
- nyírás, fürösztés: az állatokat rendszerint évente egyszer nyírják. A rühatka, a kullancs, a tetű ellen sikeresen csak a nyírás utáni gyógyszeres fürösztéssel lehet védekezni. A fürösztés kádban, medencében vagy zuhanyozással történhet. Injekciós készítményekkel is védekezhetünk a külső élősködők ellen, ilyenkor nincs nyíráshoz kötve a kezelés.
- a csülökszaru ápolása (körmözés): megfelelő időközönként elvégzendő feladat, mivel a hosszúra megnőtt csülökszaru berepedhet, az állat számára fájdalmassá váló járás sántításhoz vezethet. Emellett gyulladást okozó baktériumok telepedhetnek meg a repedésekben. A csülökszaru-ápolás után fertőtlenítő kenőccsel, oldattal kezeljük le az állatokat.

A ló ápolása, gondozása:
- a bőr, szőr rendszeres ápolásával betegségeket előzhetünk meg, illetve az állat megjelenése is tetszetősebb lesz. Az ehhez szükséges eszközök: csutak (szalmából készül), sörény-, farokfésű, lókefe, lóvakaró (fémlemezből vagy műanyagból), törlőruha, szivacs.
- fontos még a szem, az orrnyílások és végbélnyílás folyamatos ápolása is (szivacs, puha törlőruha)
- a pata ápolása a lóápolás egyik legfontosabb mozzanata. Száraz időben hetente egy-két alkalommal végezzük el a pata ápolását, míg nedves időben naponta. Szükséges eszközök: vödör, gyökérkefe, patakaparó, patakenőcs, olaj.
- a pata szarujának szabályozása, a patkolás szakember feladata, amit 6-8 hetente el kell végezni.

A baromfi ápolása, gondozása:
- baromfi tartásánál a gondozás munkaigényes része az alom tisztán tartása. Napos állatoknál az alom cseréjével, később az elszennyeződött részekre tiszta szalma, forgács szórásával tudjuk ezt fenntartani.

TÁMOP-3.3.17-15/1-2015-0003
Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt

Szántóföldi növények szántóföldeken termesztett haszonnövények. Ezeket a növényeket ugyanabban az évben vetik és takarítják be Az alábbiak szántóföldi növények:
• gabonák,mint a búza, a tavaszi árpa, a zab és a kukorica, a stb., amelyek keményítőben gazdagok;
• olajnövények,mint a repce, a napraforgó, melyek olajban gazdagok.

Ezek a növények látnak el minket élelemmel. Legtöbbjük állatok etetésére is használjuk.

Őszi búza: A búza tudományos neve latin eredetű (azt jelenti: szétdörzsölök, csépelek). A magyar búza szó bolgár-török eredetű. A honfoglaló magyarok ázsiai vándorlásuk során találkoztak a kétszemű búzával, és ezt hozták magukkal.   A búzának - mint a Pázsitfűfélék családjába tartozó növénynek - bojtos gyökérzete van. A mag csírázása után először a búza főgyökere (alapgyökér) jelenik meg, majd a szikközépi szárból kifejlődnek az elsődleges hajtáseredetű gyökerek, a mellékgyökerek. A másodlagos hajtáseredetű - járulékos - gyökérzet tavasszal, a bokrosodási csomóból hajt ki. A búzának füzéres füzér összetett virágzata van, kalásznak hívjuk. Egy kalászban 15-20 db kalászka található. A búza szemtermése egyetlen termőlevélből (felső állású magház) kialakult száraz, zárt termés. Egyetlen mag található benne, a maghéj és a terméshéj szorosan összenőtt. A búza ezerszemtömege 21-55 g.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=3jk-GcrSCDg

Tavaszi árpa: A Hordeum nemzetségbe tartozik, amelyhez kb. 16 vad árpafaj tartozik, de a kultúrárpák is formagazdag növények. 
  A vetésterület nagysága szerint a gabonafélék között - a kukorica és a búza után - a harmadik helyet foglalja el. 
 Az árpát hazánkban többféleképpen hasznosítjuk: nagyon értékes abraktakarmány, különösen a sertéstenyésztés részére nélkülözhetetlen; fontos nyersanyaga a sör és a malátagyártásnak, de kásaként - árpagyöngy - emberi fogyasztásra is alkalmas.  Az árpát a kőkorszakból visszamaradt leletekben együtt találták a búzával. Ez azt bizonyítja, hogy az árpa egyike a legrégebben termesztett gabonaféléknek. Keletkezési helye valószínűleg Elő-Ázsia volt
 Az árpa öntermékenyülő növény. Meleg, száraz időjárásban a tavaszi árpa gyakran már a levélhüvelyben (hasban) megtermékenyül. Az árpának pelyvás szemtermése van, de vannak csupasz szemű változatok is.

Rozs: A perjefélék családjába tartozó gabonanövény. Közeli rokonságban áll a búzával és az árpával. Felhasználható liszt- és kenyérkészítéshez, alkoholtartalmú italok előállításához. Állati takarmányként is hasznosítható. A rozs minden valószínűség szerint Kis-Ázsiából származó gabonafélénk. Körülbelül 2500 évvel ezelőtt nemesíthették a hegyi rozsból. Európában csak ezt követően terjedt el. A mai a Törökország területén, ásatásoknál találtak kis mennyiségű nemesített rozst a régészek. Alkalmazkodóképessége gabonafélék között a legjobb, kiváló hideg- és szárazságtűrésű növény. A rozsból őrölt liszt kevesebb zsírt és több ásványi anyagot tartalmaz, mint a világosabb színű búzaliszt. A rostokban gazdag rozs kedvező élettani hatást fejt ki az emberi szervezetre.

Zab: Olyan gabona, amit leginkább takarmánynak termesztenek. A népvándorláskori Ázsiából jövő lótenyésztő népek (avarok, magyarok) hozhatták magukkal. Ismert takarmánynövény, Magyarországon főleg lóabrakként hasznosítjuk. Észak-Európában kását őrölnek, Belgiumban sört főznek. Angolszász területeken elterjedt reggeli étel zabpehelyként.

Kukorica: A perjefélék családjába tartozó, lágy szárú, egylaki, váltivarú, egynyári növény. Amerikában őshonos, Európába a gyarmatosítással került. Ma a legnagyobb területen termesztett szántóföldi növényünk. Népies nevei: tengeri, törökbúza, málé Ez a háziasított növény önmagában szaporodásra képtelen. Magjai nagyméretűek és túl sok van belőlük, ezért a lehulló magvakból kikelő csírák egymást fojtják meg. A termesztett kukorica minden ma létező fajtáját emberi tevékenység (nemesítés) hozta létre. Az eddig talált legidősebb kukoricamaradványok a Teohuacán-völgy (Mexikó) egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek. A kukorica olyan pázsitfűféle, ami egynyári, kalásztengelye (kukoricacső) kemény és tagolatlan, a kalászkák párokban helyezkednek el, a szemek a csövön hosszanti sorokba rendeződnek. A kalászkák kétalakúak, a csövön szemekké, a pollentartó virágokon pedig címerré alakulnak. Fontos jellemzője még az egylakiság. A kukorica nővirágzatát, a bibét és a szokatlanul hosszú bibeszálakat, hétköznapi nevein kukoricabajusznak, kukoricahajnak szokták nevezni. A kukoricát elsősorban emberi táplálékként és állatok takarmányozására használjuk.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=qAWOza8-CzY

Napraforgó: Magyarországon a legfontosabb, a legnagyobb területen termesztett olajnövény. Észak-Amerika nyugati feléről származik. Az indiánok már 3000 éve termesztették. Európába az 1510-es években hozták át. Eleinte dísznövénynek termesztették; kertészeti változata a dísznapraforgó. Haszonnövénnyé azután vált, miután Bunyan 1716-ban Angliában szabadalmaztatta a napraforgóolaj sajtolásának módszerét. 1–3 m magasra növő, el nem ágazó szárú, kórós lágyszárú. Szára dudvás, belül szivacsos; érés közben durva, érdes felületű, megfásodott kóróvá alakul. Gyökérzete fejlett, a sűrűn növő, fehér gyökereket „esőgyökereknek” is nevezik, mert tömegesen akkor fejlődnek ki, ha a napraforgó sok csapadékot kap. Ennek hiányában a vizet a mélyebbre nyúló és ugyancsak nagy szívóerejű gyökereivel veszi fel. Nagy, szív alakú, serteszőröktől érdes levelei vannak. Virágzatának peremén fészek-pikkelyeket találunk. A fészekvirágzat szélén vannak a rovarok csalogatására szolgáló, sárga, nyelves virágok. A tányér közepe felé haladva, szabályos körökben helyezkednek el a hímnős csöves virágok, amelyekben a porzók előbb érnek, mint a bibe. Ezért a napraforgókat kölcsönös beporzással, rovarok termékenyítik meg. Termése a fajtától függő színű és méretű, egymagvú kaszat. A magbél (szotyola vagy makuka) nyersen, olajban sütve, vagy szárazon pirítva is ehető. A nyers mag csíráztatva és salátákba, szendvicsek tetejére szórható. Virágrügyeit nyersen salátákba teszik, párolva zöldségként ehető. Értékes, sütésre is alkalmas olaj sajtolható belőle, amelyet nagyobbrészt étolajként hasznosítjuk, de a margarin és a szappan gyártásának is fontos alapanyaga. Az olaj előállításakor visszamaradó extrahált darát fehérjedús takarmányként állatoknak adják.

Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=TL7fvASOZC0

Repce: Értékes ipari növény; a magjából olajat ütnek. A mediterrán vidékről származik, az Indus völgyében már időszámításunk előtt 3000-ben termesztették. Már az ókorban eljutott Kínába és Japánba; mára a mérsékelt éghajlati övben az egész világon termesztik. A repceolajat főleg két fajtájából: a réparepcéből és a káposztarepcéből állítják elő. Nálunk inkább a káposztarepce terjedt el. A növény 75–125 cm magas lehet. Levelei kékeszöldek. Virágai fürtökben nőnek; az egyes virágok 15–30 mm-esek, jellegzetes élénksárgák. Termése, a becő 5–10 cm hosszú, keskeny. Egy-egy becőben 15–40 magot találhatunk. Az őszi repcét augusztus végén vetik, június-júliusban aratják. Felhasználási lehetőségei: repceolaj felhasználásáról már az időszámítás előtti utolsó századokból vannak feljegyzések. Európában a XIII. századtól állítottak elő repceolajat. Az olajpogácsa nagyon tápláló olajgyári hulladék, amelynek hátránya, hogy az állat emésztőszerveiben káros anyagot fejleszt, tehát egy-egy nagy állatnak legfeljebb napi 1–2 kg adható. A repceméz folyékonyan világos színű, de napok alatt hófehér, apró szemcsékké kristályosodik.

TÁMOP-3.3.17-15/1-2015-0003
Gyermekek a mezőgazdaságban mintaprojekt